Megtépázott testem színesedő kontúrja

Állok az ajtó előtt. Testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem. Tekintetem jobbra-balra vándorol. Kezem megérintené az ajtókilincset, de egy ismeretlen erő visszahúzza. Korai volt eljönni. – fut át a fejemen a gondolat. Lemondó sóhajjal nyugtázom a belsőmben elhangzó szavakat, majd testemmel teszek egy fél fordulatot oldalra, a biztonságot nyújtó hazaút irányába. Az út túloldalán egy láthatatlan árny les rám, a fa mögül. Csendesen figyel. Várja, hogy hibázzam.

Visszafordulok. Az erő, ami eltaszított, most irányt váltott és vonzani kezd az ajtó felé. Kitartóan nézem az élettelen fémdarabot, mintha értené a dilemmámat. A fény egy pillanatra megcsillan a kereten, rám kacsint. Ezt jelnek veszem, benyitok és belépek. Úgy tűnik a lábamnak ennyi elég, húz az előtérből, visz magával.

Átjárja a belsőmben megjelenő érzés: otthon vagyok. Néhány lépés és az ismerős helyiségben találom magam. A megszokott szagok azonnal az arcomba csapnak: a jóleső fáradtság összetéveszthetetlen aromája keveredik a zárt tér levegőjében a felszabadult nevetés, és önfeledt beszélgetések illatával. Leülök egy padra. Leteszem magam mellé a holmimat. Nézelődöm.

Felidézem az időszakot, amikor hosszú éveken keresztül hetente két estét itt töltöttem. Mintha egy egészen más élet lett volna: tele élettel, vidámsággal, lendülettel, színekkel. Eleinte csak néhány alkalmat hagytam ki, aztán ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre többet és többet. Végül már az összeset. Az elmém által kreált akadályok eltérítettek.

És a sötét gondolatot hozó felleg rám telepedett.

Lassan, szivárogva építkezett, mint amikor a hideg beáramlik a csontjaid közé. Kezdetben árnyékként volt jelen, alig észrevehető lepelként, mely alatt minden lépésem bizonytalanná vált. Fokozatosan ültette el bennem a kételyt. Intelligensen álcázta magát, sorolta a számomra is elfogadható érveket: bajom esne, egy rossz döntés, egy végzetes mozdulat. Meglebegtette előttem a lehetséges jövőt, melyben a bukásom elkerülhetetlen. Hittem neki. A hálóként beterítő hangok ismerősnek tűntek, a saját gondolatomként csapódtak le bennem. Nem volt okom kételkedni. Így a lassú építkezés célt ért, nem ütközött ellenállásba, folytatta a munkát. Egyre nagyobb teret hódított meg magának. Célba vette a testemet.

A korábban természetesnek hitt dolgok, kockázatossá és veszélyessé váltak. Minden megtett lépés előtt láttam lelki szemeimmel a lehetséges következményt: csúfos kudarc. Láttam, ahogy elbukom. Így már az elindulás előtt feladtam. Testem megfeszült, állandó készenlétben állt. Szűkült a tér.

Természetessé vált, hogy munka után azonnal hazamegyek, a biztonságot jelentő falak közé. Ahol az aknamunka folytatódott. A veszélyek felsorakoztatása olyan mértéket öltött, hogy a lakás küszöbét átlépni sem éreztem megnyugtatónak. Meggyőztem magam, az egyetlen biztonságos hely a küszöbön belüli falak között vár. Bezárkóztam. A tér összeszűkült. Kezdetben követtem a napi rutint, aztán a lepel egyszer csak testet öltött. Fekete fellegként kivetült elém és rettegő bénultságomat kihasználva birtokba vett. Rabja lettem a saját testemnek. Szűköltem, mint a ketrecbe zárt állat. Éreztem nincs menekvés. A sötétség minden lélegzetvétellel hatalmasabb lett. Jogot formált a testemre és a lelkemre. Végül bekebelezett. Lebegtem egy szürke, tér és sík nélküli világban. Nem tudom meddig voltam ott.

Egyszer távolról érzékeltem egy apró repedést, ami az elzárt és megbénított világom falán keletkezett. A szűk teret fizikai erővel széttörték és kirángattak belőle. Ismeretlen helyre vittek. Minden fehér volt, rideg és idegen. Ezen a kezdetben barátságtalannak tűnő helyen kedves és bátorító hangok vettek körül. Bíztattak, mosolyogtak, menni fog: képes leszek elűzni a sötétséget. Eleinte nem hittem nekik. Vastag volt még a lepel, mely elválasztott mindentől. A fekete felleg még belül volt, várt, ugrásra készen, hogy újra magával rántson. Az ismeretlen hangok nem sürgettek, nem követeltek. Jelen voltak, állandóan és türelmesen.

Fokozatosan építkeztek, akár a felleg. Csak egy másik irányba, a fény és színek felé. A halk és támogató szavak, a türelmes jelenlét kiszorította a sötétséget. Már nem rendelkezett kizárólagos joggal a testem és a lelkem felett. A fehér falak között emlékeztettek arra, nem kell egyedül küzdenem. Napról napra erősebb lettem. Újra uralni kezdtem a testem és a lelkem.

Megértettem: helyet kell csinálnom a fénynek, hogy ne találjon rám a sötétség. Tágítanom kell a teret, kell egy hely, ahol újra színek vesznek körül és lélegezni lehet. Ezért vagyok most itt: a női öltözőben. Edzésre jöttem.

Ezen a kontroll mentes helyen, újra önmagam lehetek, szabadon. Ebben a közegben soha senki nem tett fel olyan kérdést, amire nem akartam válaszolni, senki nem bántott meg és nem okozott fájdalmat. Támaszt nyújtott, ha kellett. Megnevetett vagy egyszerűen csak ott volt. Csendben, szó nélkül. Összekovácsolt bennünket a közös szenvedéllyel vegyes jól eső érzésű szenvedés: az edzés szeretete.

Együtt küzdöttünk a sötétség ellen. Mindenki a sajátjával. Valaki egy boldogtalan házasság üres óráitól menekült ide, mást a napjában megszámlálhatatlanul elhangzó „Anya! Anya!” után hajtott a vágy a biztonságot nyújtó, felnőttek által keltett morajlás felé. Mindannyian erőt gyűjtöttünk: a következő napért, a mosolyokért, a színekért. Ezt akkor még nem tudtam, később vált világossá. A fizikai fáradtság kitisztítja az elmét, teret adva a pozitív érzéseknek és gondolatoknak. A folyamat fokozatosan történik meg. Lassabban és nehezebben, mint a sötétség csábítása. A színekért dolgozni kell!  A fekete felleggel teli színtelen világhoz nem kell erőfeszítés, elég, ha hagyjuk, hogy elnyeljen. 

Az első húsz perc után szakadt rólam a víz, kapkodtam a levegőt, és megesküdtem volna rá, hogy az életemért küzdők. Kétségbeesetten kerestem a színek felé vezető érzést. Tudtam, hogy létezik. Tapasztaltam számtalanszor korábban. Most mégsem találtam. A következő húsz percben többször a feladás határán lebegtem, de összeszorítottam a fogam, csináltam tovább. Az edzőm közben lelkesen bíztatott: három év kihagyás hosszú idő, a test könnyen felejt. És tegyük hozzá, az időközben derék-, comb és hastájékon rám rakódott védelmi rétegek sem könnyítették meg a dolgomat. A következő húsz percben átesem a holtponton. Nem gondolkoztam, nem agyaltam. Hagytam, hogy a gondolatok kiessenek a fejemből. Szétguruljanak a parkettán és összetörve eltűnjenek a rések között. Éreztem a pulzusom emelkedik, kapkodva vettem a levegőt. Nem állhatok meg! Nem engedhetek teret újra a sötétségnek. Hajtott a belső elhatározás. Erőre kaptam. Vitt magával a lendület, a mozdulatok biztonságos ismerőssége. Végül megcsináltam. Nyújtás közben félszegen szemügyre vettem magam a tükörben.

Pont két visszatükröződő felület illesztésénél álltam meg. És szembe találtam magam kettéhasadt tükörképemmel. Testem egyik oldalán a kontúr még szürke, a másik oldalán halványan láttam derengeni a színeket. A folyamat elindult.

A következő néhány hétben minden alkalommal nyújtás közben kettéhasított tükörképemet figyeltem. Kerestem a színeket. A szürkeséget eltemető út hosszú volt és fárasztó, de minden izzadságcseppje megérte, mert cseppenként mosta el a sötétséget.

Minden edzéssel közelebb kerülök a színekhez, melyek szép lassan törnek a felszínre. Halvány árnyalatként: meleg tónust adva a bőrnek, élénk csillogó fényt a tekintetnek.  A szürkeség néha kapaszkodna, de alig látható. Minden alkalommal, amikor nem fordulok vissza az ajtóból, visszaküldöm a fa mögé. Újabb és újabb réteget temetve el belőle.

Hónapok múlásával a kettéhasított tükörkép lassan egésszé vált.

És megtépázott testem kontúrja kiszínesedett.