Tíz évvel ezelőtt, egy őszi napon a lelkem egy részét a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Reprodukciós Központjának egyik orvosi szobájában hagytam. Reményekkel telve, határozott léptekkel, felszegett fejjel és elszánt tekintettel léptem be a tekintélyt parancsoló épület lengőajtaján. A fehérre meszelt falak között hamar megtaláltam az ajtót, mely mögött elképzeléseim szerint válaszok és lehetőségek vártak. Leültem a folyosón elhelyezett székek egyikére, a nőtársaim közé.
Vártunk.
Olykor félszegen egymásra néztünk, megengedtünk egy félmosolyt, de nem beszéltünk. Tiszteltük egymás csendjét.
Tudtuk, megszólalni olyan lenne, mint kiengedni a szellemet a palackból.
Azt a rideg, néha láthatatlan, sokszor a szürke és a fekete között átmenetet képező, a bőr alá bekúszó jelenést, amit a köztudatban csak úgy ismernek: meddőség.
Előszeretettel, tét nélkül és gyakran emlegetik. Mint egy kedves és közeli barátot, akinek a társaságában szívesen megiszol egy kávét és kedélyesen eltársalogsz. Mi, akik itt ülünk, egészen máshogy ismerjük, egészen közelről és teljesen más tudattal, mint a köz.
A palack mintha enyhén szivárogna. Érzem. Egy röpke pillanatra eluralkodik rajtam a pánik: kiszárad a torkom, az ér a fülemben lüktet, a kezeim jéghidegek. Lehunyom a szemem, csendesen veszek néhány mély levegőt. Nem nyitom ki a palackot! Bemegyek azon az ajtón és minden rendben lesz. - mondogatom magamnak.
A légzőgyakorlat hatására lassan megnyugszom. Kinyitom a szemem. Tekintetem a zárt ajtó melletti táblán álló néhány sor felé fordítom. Hangtalanul elolvasom. Két szó áll rajta: Reprodukciós Központ. Ízlelgetem az egyik szót: Reprodukció. Élettel teli és meleg. Ez a gondolat felvillanyoz, úgy érzem, jó helyen vagyok.
Ebbéli meggyőződésemtől az sem tántorít el, hogy a számomra oly sok bizalomra okot adó ajtón, az előttem várakozó nők, lehajtott fejjel, összegörnyedve, szipogva lépnek ki és sietősen hagyják el a Klinikát. Merengésemből a hirtelen kinyíló ajtó csapódása és egy marcona nővér kiáltozása zökkent ki.
A fehérköpenybe bújtatott nő a nevemet harsogja. Szavai durvaságára összerezzenek. Tekintetünk találkozik, rámosolygok. Válaszként türelmetlenül felém mordul és eltűnik az ajtó mögött. Felpattanok, lábaimat szedve követem. Menet közben, érzem, ahogy a gyomrom egészen apróra zsugorodik és enyhén összerándul.
A nővér hirtelen eltűnik, belép egy másik ajtón. A remény újabb fehérre mázolt kapuja félig nyitva lengedezik előttem, megtorpanok. Bemenjek vagy itt is várni kell?!
– Jöjjön be, nem érünk rá egész nap! – oszlatja el kétkedésem az érces női hang.
Bemegyek. A nő értetlenkedő tekintettel mered rám.
– Üljön le a doktor úrral szemben! Személyit, lakcímkártyát! – hangzanak az instrukciók.
Helyet foglalok az orvossal szemben, aki rám sem néz. A nyakában logó sztetoszkópot babrálja unottan. Kinyitom a táskám és előveszem a pénztárcám, mielőtt kivenném az irataimat, eszembe jut, elfelejtettem köszönni és be sem mutatkoztam. Kezemben a pénztárcámmal az orvosra nézek és megszólítom.
– Jó napot doktor Úr!
A fehérköpenyes férfi alig láthatóan biccent felém, de továbbra sem néz rám. Ekkor az érces hang újra felcsendül.
– Erre sem érünk rá! Személyit, lakcímkártyát! – hallom újra a vezényszavakat.
Kinyitom a pénztárcám, előkeresem az irattartó tokot, kiveszem belőle a két kis plasztikkártyát és átnyújtom őket a nőnek, majd a tárcát hangtalanul elsüllyesztem a táskámba. Újra érzem a szorítást a gyomromban. A szemem sarkából észlelem, a nő gépre viszi az adataimat. Szavai visszhangoznak a fejemben: személyit, lakcímkártyát.
Sehol egy kérem, egy legyen kedves. Pörén és ridegen.
Magam sem tudom honnan, de hirtelen eszembe jut, hogy még joghallgató voltam, amikor elvittek egy bírósági tárgyalásra, ahol a törvényszolga kérte, adjam meg a jegyzőkönyvhöz a nevem és a titulusom.
Ott kértek. Itt utasítottak.
Lopva a székemmel szemben álló asztalra és a mögötte ülő orvosra pillantok. Látom, ahogy átjárja a lelkesedés és a tettvágy. Jobbján dossziékból emelt kupac, balján hengerek egész sora hever egy tálban, előtte az asztalon egy nyitott dosszié, már azt lapozgatja. Enyhén előre dőlök a széken, talán le tudok olvasni valamit a lapok tetejéről. A betűk nagyon kicsik, nehezen kivehetők, de mintha a nevemet látnám. Az orvos keze megáll a levegőben és egyenesen a szemembe néz. Egy egészen röpke pillanatra találkozik a tekintetünk. Érzem, a szívem majd kiugrik a mellkasomból.
Nincs minden veszve, hisz rám néz. Mindjárt mond valamit. – bizakodom csendesen. A következő percben egy puffanás rengeti meg belső világomat. Tekintem az orvosról az asztalra, majd az irathalomra téved. Az asztal üres, leleteim a dossziéhalom tetején végezték be pályafutásukat.
Újra az orvosra nézek. A hengerkupacból kiemel egy üres kémcsövet, majd rám néz és hadarni kezd. A hangja távolságtartó, személytelen. Mondandója közben forgatja az ujjai között a hengeralakú eszközt, majd mintegy nyomatékot adva a szavainak néha rám és a jobbján felhalmozott papírokra mutogat vele.
Az egészből annyit értek meg, hogy nem sok mindenre van esélyem és az ő tudása itt véget ért.
Mégis mi az a kevés, amire lenne esélyem? Tettem volna fel a kérdést, de már nem volt kinek. Az orvos egyszer csak eltűnt. Ott maradtam a szobában az asszisztenssel, aki foghegyről ennyit mond:
– Végeztünk, elmehet. Az iratait ne hagyja itt. – teszi még hozzá és az asztal sarkára mutat.
Tekintetem a keze irányába emelem, az asztallapra. Ott hever a személyim és a lakcímkártyám, tok nélkül, lecsupaszítottan, akár a lelkem.
Újra eszembe jut az a bírósági tárgyalás. Az ítélethirdetéskor fel kellett állnunk, a vádlottnak is. A bíró felolvasta az ítéletet, a vádlott, aki ekkor már elitélt volt, fejét lehajtva állt a bíróval szemben. Két őr lépett mellé és kivezették a tárgyalóteremből.
Az orvosi szobában, a széken ülve, vártam a két őrt, hogy a hónom alá nyúljanak és felemeljenek, kivezessenek ebből a szürreális álomból és felébredjek. Tudom, itt és most, nem jön senki és nem emel fel. Elhatározásra jutok. Összeszedem minden erőm, elveszem az irataim az asztalról és felállok a székből. Érzem, a lábaim alig tartanak, mindjárt összecsuklom. Elképzelem, ahogy a kedves nővér lábai előtt összesem és ő minden gond nélkül átlép rajtam. Önkéntelenül is megrázom a fejem: Nem! Nem adom meg neki ezt az elégtételt! Gondolatban a saját honom alá nyúlok, megtartom magam, ránézek a nővérre, mosolygok, megköszönöm a kedvességét, egyik lábamat a másik elé teszem és kimegyek az ajtókon. A folyosóra érve leroskadok egy székre. Egy pillanatra minden összemosódik, a tárgyak körvonalai megszűnnek, felváltva táncolnak a szemem előtt a fekete karikák és villódzó fényes pontok. Valahonnan, nagyon mélyről, meghallom, ahogy a lelkem apró szilánkokra szakad, a belsőm üvölt: levegőt, levegőt!
A következő, amire emlékszem, hogy állok a Klinika udvarán és mélyeket lélegzem. Végül összetört lélekkel, bizonytalan léptekkel, lehajtott fejjel, párás tekintettel hagyom el a tekintélyt parancsoló épület lengőajtaját.
Azóta többször is felidéztem a történteket, de az a néhány másodpercnyi idő, amíg eltettem az irataim és a folyosói széktől eljutottam a kijáratig, egyszerűen eltűnt, megszűnt létezni. Végtelennek tűnő ideig lebegett a semmi és a valóság között, akárcsak a lelkem.
Comments