Egymás tükrei

Kedves Vásárlóink, három nap múlva Karácsony! 

– emlékeztet a pláza hangosbemondója. Karórám számlapjára pillantok, ismét eltelt egy óra.

Nyugodt vagyok. Pedig órák óta ülök egy cukrászdában, egy férfire várok, késik.

Intek a pincérnek, rendelek egy újabb aperolt. Lehetséges, hogy higgadtságom egyenesen arányos az elfogyasztott alkohol mennyiségével?! Valószínűleg. Belső okfejtésemen elmosolyodom. A velem szemben ülő tökéletesség látszatát keltő család női tagja, lesújtó pillantással nyugtázza újabb italom megérkezését.

Tekintete maga a modernkori inkvizíció.

Szeme íriszében látom visszatükröződni önmagam, igaz nem teljes valómban, hanem abban a valóságban, melyet kívülállóként elképzel rólam. Tekintete éget, érzem, megtestesítek mindent, amit ő egyszerre szeretne elítélni és a magáénak tudni. Gyermek nélkül, nőként, alkoholt fogyasztok a karácsonyi díszben fürdő bevásárlóközpont cukrászdájában. Tekintetünk találkozik és egy egészen röpke pillanatra, egymás szemébe nézünk. Kimondatlan érzelmek vibrálnak közöttünk. Ebben a kifeszített töredék másodpercben minden visszatartott szorongásunk felvillan, akár a fényképezőgép vakujának elvakító fénye. És a villanás szétbomlik apró jelenetekre, amelyek egy láthatatlan buborék belsőjében életképekké formálódnak.

Az első pillanatképen a nő egy játékbolt polca előtt áll, szótlanul, földbegyökerezetten. Tekintet az üres polcra szegeződik. A játék helyén egy cetlin árválkodó szó pihen. A szavaknak ereje van, némelyek felemelnek, mások lerántanak a mélybe. A szó „hiánycikk” a nő vállára telepszik. A teste viaskodik a betűkkel, végül a szó súlya, vállát és minden porcikáját megadásra készteti. Hisz megtestesül benne az elmaradt öröm és az elhaló önfeledt gyermeki kacaj.

A következő képen a nő a konyhában áll, a falon lévő óra számlapja éjszakába nyúlóan mutat. A nő magán hordozza a több fogásból álló vacsora nyomait. Hosszú hajából száradt tészta darabok lógnak, kötényét parányi kezek által tarkított csokoládélenyomatok díszítik. Körülötte mosatlan edények hada sorakozik.

Az utolsó jelenet színhelye a hálószoba, a holdfény bevilágít az ablakon, megcsillan a nő makulátlanul tiszta haján, a tésztadarabok eltűntek. A nő féloldalas testhelyzetben fekszik, fénytelen tekintettel kémleli a mellette fekvő alvó férfit. Ujjai unottan a kezén lévő karikagyűrűt forgatják. Ajkai szétnyílnak majd összecsukódnak, a szótlanság lekúszik a mellkasára, mely ütemesen emelkedik és süllyed. Végül egy alig hallható sóhaj kíséretében leveszi ujjáról a gyűrűt és az ágy melletti éjjeli szekrényre helyezi. Elnyúlik az ágyon, hátat fordítva a férfinak, átengedve magát a sötétségnek, mely egy új nap ígéretét hordozza.

A villanásszerű buborék hirtelen szertefoszlik, a nő már nem engem néz, a végtelennek hitt pillanat megtörik. Magamra maradok a narancssárga színű, keserédes nedűmmel. Elgondolkodom. Vajon a nő mit láthatott felvillanni életem rövid jeleneteiben?!

Az első életképben egy bárpultnál ülök, és várok. A férfi késik. A bejárati ajtót kémlelem. Hirtelen kitárul és egy egészen röpke másodpercre fény tölti be a félhomályos teret. A remény eme apró szikrájára kihúzom magam a széken, széles mosolyt villantok az ajtón betérő sziluett irányába. Érzem, a szívem egy ütemmel hevesebben ver, amikor a körvonallal határolt kontúr testet ölt.

A felismerés letörli arcomról a mosolyt. A szívverésem normalizálódik, a testtartásom megváltozik, mert a betévedő lélek nem az, akire várok. Órák telnek el, a férfi nem jön. Üzenetet küld, szabadkozik. Ígéri, megváltozik.

A következő pillanatképen a lakásomban vagyok, a nappaliban, összegörnyedve fekszem a kanapén. Szemem vörös a sírástól, könnyekkel és bánattal átitatott papírzsebkendő galacsinok vesznek körül. A férfi üzenetet küld. Mondatokat, betűkbe bújtatott ígéreteket, szerelmes szótagokat. A férfi nem jön, helyette érkeznek az üres szavak.

Az utolsó jelenet helyszíne egy színház. Csak ketten leszünk, a páholy rejtett, romantikus sötétjében. Lelkemet és testemet díszbe öltöztetve várom a férfit a páholy előtt. Boldog, egymásra mosolygó párok, lelkes színházkedvelő férfiak és nők haladnak el mellettem. Elkapom egy ismeretlen férfi diszkrét pillantását. Elismerő tekintetét nyugtázva kihúzom magam, és várom a férfit, akinek szemembe fúródó átható tekintete elég ahhoz, hogy mindent elfelejtsek. Megszólal az előadás kezdetét jelző csengő. A lábam nem mozdul. Csak állok és várok. A jelzéssel egy időben a színházi kistáskám visszafogottan rezegni kezd. Nem nyitom ki. Nem veszem elő a telefonom. Enélkül is tudom: érkeznek az üzenetek. Elsétálok a ruhatárig a kabátomért és még az előadás kezdte előtt ott hagyom a színház épületét.

Az utolsó életkép felismerést hoz, és visszaránt a valóságba. A kapcsolatom a férfival egy dramaturgiailag megkomponált színdarab volt. Ünnepelt primadonnából mellékszereplővé, végül kellékesé váltam. Egy nővé, aki vár.

Vár a függöny felgördülésére, az épület elhagyására, de sohasem az előadás végére. Hisz mindig visszatértem: hol egy új jelenet kezdetére, hol egy félbehagyott mozdulat folytatására várva. Otthagytam az épületet, de a színházat nem. Egy másik nő tekintete kellett ahhoz, hogy észrevegyem: ebben a tökéletesen felépített színjátékban elveszítettem önmagam.

Pöffeszkedő nagyképűséggel hittem, különb vagyok a velem szemben ülő nőnél. Hisz ő a boldogság látszatának illúziójában él.

Miközben fölényeskedő tekintettel néztem őt, rá kellett jönnöm, ugyanabban a páholyban ülök, ugyanarra a színpadra meredve. A különbség csupán annyi, hogy ő még hisz a saját előadásában.

Még mindig a cukrászdában ülök, de közben valami belül megváltozott. Elérkezettnek látom az idő arra, hogy új előadást keressek: valami igazit, ami nem a bensőségesség illúzióját hordozza magában. Megiszom az aperolt, intek a pincérnek, fizetek. A velem szemben ülő nő számláját is rendezem. Tartozom neki ennyivel.  Elindulok, majd megállok az áruház kijáratánál. Lehunyom a szeme és magamban újraélem azt a pillanatot, amikor kiléptem a színház épületéből. Mély levegőt veszek, kinyitom a szemem és elhagyom a karácsonyi díszekben pompázó, a boldogság illúzióját hordozó áruházat.

Ebben a szimbolikus pillanatban érzem: új irányt veszek, elindulok önmagam felé.